Műfaj: Dráma
- Nem akarom, hogy itt hagyj minket! Nem fogod túlélni! Félek!
- Bízz bennem! – csókolja meg a homlokom mosolyogva – Most mennem kell. Viszlát!
Izzadva és remegve ébredek az éjszaka. A takaró alatt meleg van, a levegő viszont hűvös. Egy gyors mozdulattal letörlöm a könnyeimet, és az ajtóban álló 6 éves kislányra tekintek, aki reménykedő arckifejezéssel néz, a plüssmaciját a kezében szorongatva.
- Mikor jön apa? – kérdezi halkan – Szeretnék vele aludni!
Szívem hevesen zakatol, de próbálok egy megnyugtató mosolyt erőltetni az arcomra.
- Ne aggódj, nem sokára itt lesz! Addig aludhatsz velem.
- De én apával akarok aludni! – rázza a fejét.
A mosoly rögtön leolvad az arcomról, de a könnyeimet még nagy nehezen visszatartom.
- Ne legyél türelmetlen! Megmondtam, hogy mindjárt jön!
- De már nagyon hiányzik! – görbül le Csilla szája.
- Nekem is hiányzik, de fejezd már be! – kezdem elveszíteni a türelmem és a jóindulatomat.
- Hazudtál nekem, anya! Tegnap is, meg az előtt is azt mondtad, hogy mindjárt itt lesz!
- Apád meghalt! – kiáltom idegesen.
Csilla szeméből egy könnycsepp gördül le, pedig azt sem tudja mit mondtam neki.
- Harcolnia kellett, és nem bírta ki! Idióta! Mondtam neki, hogy ne! Félek, hogy már vége, úgy érzem, többet nem látjuk viszont! Ne legyél önző, kislányom! Én is szomorú vagyok, de meghalt, érted? Többet nem aludhatsz vele! Soha többet! – zokogni kezdek, a kislány pedig ijedten néz rám – Sajnálom. – ölelem meg.
Ahogyan a karjaimba zárom, érzem piciny szívének minden dobbanását, és ahogyan halkan elsírja magát.
- Nincs semmi baj! Anya csak viccelt! Megígérem, hogy apa nemsokára itt lesz! – szorítom magamhoz.
- Anya! – törli le a könnyeit - Aludhatok ma veled?
Nem válaszolok, csak a karjaimba veszem, és beviszem az ágyamba. Csilla hamar elszunnyad, de én nem tudok. Őszintén félek, hogy valami baja esett Árminnak.
Reggel egy hangos lövésre ébredek. Ismét remegek, de most nem az álmomtól, hanem mert tudom; menekülnünk kell.
- Csilla! Ébredj! – rázom meg finoman a vállát.
- Hová megyünk? – néz rám fáradtan.
- Egy új házba! – kacsintok rá.
- De én nem akarok új házba menni!
- Muszáj. Hidd el, ott sokkal jobb lesz!
- Mehet Bubi is? – kérdezi a plüssét felemelve.
Bólintok, majd leveszem az előkészített bőröndöt a szekrény tetejéről. Reméltem, hogy nem lesz rá szükség. Még utoljára átnézem, hogy tényleg minden fontosat elraktam e. Tekintetem az éjjeliszekrényen lévő fényképre esik a családról. Lassan odalépek hozzá, és egy keserű mosollyal az arcomon, magamhoz ölelem. Újabb lövés hangja zavar meg, és még utoljára gyorsan becsúsztatom a bőröndöm egy kisebb zsebébe.
- Gyere, kincsem! – ragadom meg a lányom kezét, és kivonszolom a megtépázott utcára.
Füst gomolyog a városban, és mindenütt katonák meg nők szaladnak gyermekeikkel. egy újabb lövés hangja zendül fel, mire egy pillanatra mindenki elhallgat. Még én is ijedten csukom össze a szemem, pedig fogalmam sincs, honnan jön a hang.
- Anya! – kiáltja Csilla.
- Semmi baj nincs! – veszem fel az ölembe, és továbbmegyünk.
Azt, hogy merre, nem teljesen tudom, de el innen, valahova, ahol béke van, és nincs háború. Gondolkoztam már azon is, hogy én is beállok a seregbe, de akkor nem lesz, ki vigyázzon Csillára. Talán mégis ez lenne a megoldás. Ha jól tudom, a vonat a gyermekeknek nemsokára indul. Egy pillanatra megtorpanok, és visszafordulok. Az állomás felé veszem az irányt.
- Most hová megyünk, anya? – kérdezi kétségbeesetten a kislányom, de én nem válaszolok, csak rohanok.
Mikor megérkezünk, a vonat éppen akkor jelez. Az ajtók mindjárt becsukódnak, de én még gyorsan egy nagy puszit nyomok Csilla homlokára, és belesuttogok a fülébe:
- Ígérem, hogy minden rendbe jön! Vigyázz magadra, pici lány! Szeretlek!
Felteszem a vonatra gyorsan a bőrönddel együtt, az pedig abban a pillanatban elindul. Tengerkék szeméből egy könnycsepp csurran ki. Látom rajta, hogy fél, de így lesz a legjobb neki. Nekem, Laurának segítenem kell a hazán!
- Szeretlek, kicsi lány! – suttogom, mikor végleg elsüvít előttem a vonat – Hiányozni fogsz.
Egy nagyot kortyolok a reggeli kávémba. Olyan érzésem van, mint aki még fel sem ébredt.
- Anya! Jól áll az új táskám? – kérdezi Peti mosolyogva.
- Nem nagy ez rád egy kicsit? – vonja fel a szemöldökét Lotti.
- Na! Még izgatott, hiszen most van az első napja az iskolában! Hidd el, te is ilyen voltál! – szólok rá a negyedikes lányomra, aki a szemét forgatva lehuppan elém az asztalhoz.
- De nem nagy rá?
Mérgesen nézek rá, mire lesüti a két szemét.
- Mi ez a hangzavar már korán reggel? – ásít Balázs kilépve a hálószobából.
- Csak a gyerekeid. – sóhajtok.
- Nem. Ilyenkor a te gyerekeid. – mondja, és szorosan átölel.
A karja nyugtató meleget áraszt minden alkalommal, mikor belélegezhetem illatát.
Mikor végre elkészülnek, és kilépnek az ajtón, hogy iskolába mehessenek, nevetve dőlök le a kanapéra. Ismét egy fárasztó reggelen vagyok túl. Szórakozottan felállok, és beletekintek az asztali naptárba. Ma harminc éve, hogy utoljára láttam anyukám. Mikor becsületesen harcba állt apával, az országért. Végül megnyerték a háborút, és én is felnőttem. Sóhajtva kinézek az ablakon, és az égre tekintek. Most már nekem is szerető családom van, és nagyon szeretném, ha nekem nem kéne elhagynom a gyerekeimnek, mint annak idején a szüleim kötelessége volt.
- Én is szeretlek, anya! – suttogom halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése