Ma reggel

Műfaj: Dráma

Figyelem!

Szexuális tartalom!18 éven aluliaknak nem ajánlom!

 Elhagytak. Megaláztak. Átvertek. Az életem romokban, nincs mit tenni. Itt ülök a fürdőkádban, és a borotvát bűvölöm. Lehet, hogy nem megoldás, de mást már nem tudok tenni…

Ma reggel

 Úgy kezdődött, mint minden átlagos hétköznap. Elkészültem, és belépve az osztályba, letelepedtem a padomba. Egyedül. Tudtam, hogy csak egy valakire számíthatok, az én barátomra, akire minden délután vártam az iskola kapujánál. Idősebb volt, mint én. huszonhárom éves. Csak kilenc év, de sokat számít.  Ezt is ma tudtam meg…. Ő volt, az egyetlen, aki velem volt, még ha a családi életem is éppen hogy csak fél lábon működött. Elváltak. Anyám egy idegroncs lett, apám meg egy alkoholista. Csak ez a férfi maradt az életemben. Ő volt az egyetlen, aki elismert, és megbecsült. 

 Gábor ma is ott várt kocsijával a kapu előtt, készen arra, hogy hazavigyen. 

 - Szállj már be! – kiáltott, mire engedelmeskedtem neki.

 Amint beindította a motort, az ellenkező irányba indultunk el, mint szoktunk.

 - Rossz fele mész… - suttogtam félve.

 - Kuss! Jó fele megyünk! – nézett rám mérgesen.

 Én csak hallgattam, és inkább meg sem szólaltam. Bevallom, a kora miatt kicsit féltem is tőle, bár így még soha nem beszélt velem.

 - Pontosan hová megyünk? – leheltem, ő pedig az útról le nem véve a szemét idegesen így felelt:

 - Hozzám.

 Az utazás nem tartott sokáig, nyomban megálltunk egy kisebb ház előtt, ő pedig, miután kiszállt a kocsiból, engem is gyorsan kirántott.

 - Igyekezz, baszd meg! – harsogta, én meg ösztönösem a fejem elé kaptam a karom, védekezésképp – Ne fossá’ már! Nem foglak megverni, mint apád.

 A házba belépve elég nagy rendetlenség fogadott. Koszos ruhák, és üres pálinkás üvegek hevertek mindenütt. Kezdtem aggódni, de csak lesütött szemekkel követtem Gábor utasításait.

 - Húzzál fel a szobámba! Mindjárt megyek én is.

 Fejemben annyi kérdés kavargott, és legszívesebben nem lettem volna ott, de ki tudja miért… Talán a félelem, vagy a tisztelet miatt, de engedelmeskedtem neki. Amint beléptem a szobába, egyből helyet foglaltam a megágyazatlan ágyon, és tenyeremet nadrágomba dörzsölve, izgulva az ajtót bámulva vártam arra, hogy most mi lesz velem. Aztán megláttam… Gábor félmeztelenül toppant be a szobába, egy pohárral a kezében. Még egy utolsót kortyolt a számomra ismeretlen, mégis alkoholnak gondolt italból, és a vállamat lenyomva rátérdelt az ágyra. Szívem ekkor heves dobogásba kezdett, és a szájából áradó büdös volt talán az oka, vagy az, hogy nem tudtam, mit akar velem tenni, és ezért félelem járta át a testem, de egy könnycsepp hullott ki a szememből.

 - Miért sírsz? – törölte le óvatosan a könnyem vastag ujjával, mire remegni kezdtem – Ne sírjál, annyira nem fog fájni!

 Annyira… Akkor csak ez a szó lebegett a szemem előtt, és inkább leszorított szemekkel vártam, hogy mit fog velem tenni. Ő lassan lehúzta rólam a pólóm, majd megfogta a mellem. Legszívesebben felsikítottam volna, de akkor ki tudja, mit tett volna, így csak hagytam, ahogy azt is, hogy utána a segítségével megváljak nadrágomtól is. Ekkor az övé is lekerült róla, s mind a ketten fehérneműben feküdtünk a franciaágyon. Ő ismét megmarkolta a mellem, majd az arcomhoz közeledve próbált megcsókolni. Én eleinte próbáltam elhúzni a fejem, de aztán végül visszacsókoltam.

 - Na, látod! Jobb a békesség, mert akkor nem kell bekeményítenem! Mind miattad csinálom az elején lévő hülyeséget. – mondta a szemembe nézve – Hidd el, legszívesebben, már most beléd döfném.

 Erre a mondatra és mély levegőt vettem, aztán visszatartott lélegzettel hagytam, hogy levegye rólam végül a melltartóm, meg a bugyimat is.

 - Oké. Nagyon jó! Most már te is aktivizálhatnád magad! Húzd le az alsóm! – parancsolta, mire félve, és remegve megtettem, amit kért. 

 Ő ezután vigyorogva lábam közé tette fejét, és elkezdett nyalogatni ott. Nagyon nehezen bírtam elviselni érintését, és igazából nem értettem semmit. Legszívesebben megszöktem volna onnan, de helyette csak nyögdécselve, és lihegve hagytam.

 - Most te jössz! – törölte meg a száját – Szopj le!

 Ekkor ismét egy könny csordult ki szememből, és félve néztem fel az arcára. Nem akartam megtenni.

 - Csináld már! Mire vársz! – nyomta oda a fejem, mire kénytelen voltam ismét engedelmeskedni.

 A sírást csak nagyon nehezen bírtam visszatartani, de végül sikerült, és mikor már éreztem meleg ondóját a számban, köhögve elugrottam onnan.

 - Nyugodj meg, kislány! Ez még semmi ahhoz képest, ami most jön! – mondta, és ismét lenyomta a vállam.

 Szememet összeszorítva hagytam, hogy lábaimat vállamhoz hajtsa, majd belém helyezze. A fájdalom miatt talán, vagy azért, mert egyszer hasonló hangokat hallottam otthon, de felnyögtem, mire elégedett mosolyra húzva száját, megismételte, amit tett. Könnyeim ismét a párnáig folytak, és szenvedésekkel teli hangom is egyre hangosabb volt.

 - Jól van, kislány! Most már elég lesz. Mehetsz a dolgodra! – kiáltotta, és miután rám verte, karomat megragadva kirántott az ágyból

 Én visszatartott sírással szedtem össze ruháimat, és meztelenül futottam ki a házból. Egy bokorban öltöztem fel, valahol a közelben, és utána, mikor már messze jártam, hazafelé végigzokogtam az utat.

 Otthon aztán lihegve csaptam be az ajtót, és könnyeimet törölgetve, lihegve próbáltam nyugalommal köszönni anyámnak, aki begyógyszerezve dülöngélt az ágyon. Ismét hallucinált.

 - Szia, anya! – kiáltottam halkan, a lehető legkisebb feltűnést keltve.

 - Mi volt ez? – nézett körül rémülten, és mikor meglátott, megdobott a papucsával – Mit keresel a házamban? Azonnal menj ki!

 Mély lélegzetet véve próbáltam nyugtatni magam. Nem az volt az első alkalom, hogy nem ismert fel.

 - Én vagyok az, anya! Júlia! A lányod! – próbálkoztam, bár tudtam, reménytelenül.

 - Ne hazudozz nekem! A lányom iskolában van! – üres tekintettel, remegve meredt rám. Szívem hevesen vert, és inkább csak szótlanul beviharzottam a fürdőbe, majd engedtem magamnak egy forró vizet, hogy némiképp megnyugtasson.

 Ahogy így ülök, napomat végiggondolva, kövér könnycseppet gurulnak végig az arcomon, és esnek bele a fürdővízbe. Kiráz a hideg, ahogyan Gáborra gondolok, és egy tubus szappant tenyerembe nyomva, próbálom erőteljesen levakarni magamról érintésének minden nyomát. Még a mosogatószivacsot is felhasználom, és ahogyan egyre vörösödő bőrömet sikálom, zokogni kezdek. A szivacsot nekidobom az ajtónak, és kezembe temetve arcom, sírdogálok. Elegem van! Most van elegem. Még egy utolsó, sóvárgó tekintetet küldök a borotvára, aztán erősen rányomva csuklómra, végighúzom azt. A vér a lámpafényben megcsillanva csöppen bele a vízbe, a könnyeimmel együtt, majd vörösen eloszlik benne. Még egy vágást ejtek a bőrömön, és közben végiggondolom életem minden percét, ám semmi jó nem jut eszembe. A harmadik vágás a legerősebb. Ez oly mély nyomot hagy a csuklómon, hogy szűnni nem akarva csöppennek ki a vörös cseppek belőle, akár a könnyeim barna szemeimből. Ezzel letudom a bal csuklóm, és áttérek a jobbra. Vágásaim mindjobban erősödnek, zokogásom pedig lassan elhalni látszik. A hetedik vágásnál a víz, már teljesen vörösben áll, és mintha a fájdalmam is átköltözne szívemből a bőrömbe. Megnyugodva csúszok le a kád oldalán, és hagyom, hogy mély lélegzetekkel lassan elvérezzek. Még egy utolsó erőmmel vágok egy nyolcadikat csuklómba, és egy erőltetett mosollyal elengedem magam, és legyengült végtagjaim. A vér sebesen kúszik ki a vágások nyomán, és tűnik el aztán a vízben, mint már megannyi könnycsepp. 

 - Szeretlek anya! – lehelem utolsó energiámmal, majd érzem, ahogy szívem is végleg leállni készül.

 Egy utolsó sóhajtással először a vörösre festett víz lepett el, majd a megnyugtató sötétség kebelezett be. Csend volt, s ezt csak itt tapasztalhattam meg. Egyedül, magányosan, elveszve a semmiben.