Az utcán

Műfaj: Leírás

 Hangtalanul és figyelmesen gyalogolok. A házak függönyei behúzva, természetes fényre nincs szükség. Az emberek, kik velem szemben haladnak, szinte csak lélegeznek. Az arcuk halott, megannyi érzelemtől óvják meg mimikájukat. Túl sok titok maradt bennük, túl sötét és nyomasztó az, mit magukból árasztanak. Már majdnem sajnálatra méltók.

 A sarkon egy tizenhat éves gyerekekből álló csoport beszélget, nagy bőszen cigarettázva, hangosan nevetve. Már-már irigylésre méltó, figyelemfelkeltő kacajuk, és bánattól mentes hangjuk. Ám van egy lány a csapatban. Kezén hegek ékeskednek, melyeket pulóvere hosszú ujjával takargat, szinte reménytelenül. Szeme alatt lila karikák díszelegnek, könnyek helyett mosoly van sápadt arcán, amely lassan sírásra késztet. A lány eldobja még füstölgő cigaretta csikkjét, és tekintete az enyémre téved. Kezdetben ürességet áraszt, de látom mögötte a fájdalmat. Szinte segélykiáltásnak hat, az öröm áztatta fiatalok közt. Elrohanok. Nem bírok szembenézni vele, mert tudom, hamar megsajnálnám.

 Egy taxi suhan el mellettem, és egy hölgy előtt áll meg, ki karjaiban kisbabát ringat. Szemtelenül karcsú lány, arca gondterhelt. A gyermek felsír, amint a kocsiba rakják, és a nő is majdnem. De erős. Bizonyára egyedül van, hát annak kell lennie.

 Egy hétéves kislány siet mellettem iskolatáskával a hátán. Már-már küzd vele, nehéz lehet a teher. Arcán mégis mosoly ékeskedik. Büszke rá, hogy hordhatja magán, mint egy ékes trófeát. Egy pecsétet, hogy immár ő is iskolás. 

 Gördeszka kerekek hangját hallom elsuhanni a kislány mellet. A fiú hátán is táska van, de nem törődik vele. Már legszívesebben otthon lenne, az ő tinédzser gondjaival. Ámbár kívül nagymenőnek mutatja magát, szinte érezni akarom azt, hogy nem hibátlan az élete. Senkinek sem az, tudom jól.

 Hajléktalanok kéregetnek, már majdnem sírva, és minthogyha észre sem vennék, elrohannak mellettük, a maguk kis problémájával foglalkozva. Rájuk sem néznek, de ha mégis, nem érdekli őket, hogy nekik nincs hol lakniuk, nincs mit enniük. Ők már belül halottak. Az emberek meg csak futnak, futnak, meg sem állnak. Segítségért kiáltanának legszívesebben, de látják ők is, hogy felesleges. Önzőség uralkodik a nyirkos utcákon. Embereket látok, emberiség helyett. Én segítek hát az otthontalanoknak, s néhány forintot dobok a műanyag poharukba, amelyeket remegő kézzel tartanak. Hálás tekintetük minden pénzt megér. Akár a remény, olyan nekik az a pénz, amit poharukba ejtettem. Remény, hogy ne haljanak éhen. Remény, egy új családhoz. Remény, egy új házhoz. Remény az élethez.

 Sebesen sétálok tovább, immáron a kocsikra figyelve. Drága autók, bennük komor arcok. Olcsó autók, bennük boldog családok. Nem értem, miért nem értik az emberek, hogy nem a pénz teszi őket boldoggá és naggyá. Miért kell ahhoz Converse, hogy tudj járni? Miért kell ahhoz IPhone, hogy tudj lélegezni? Miért kell egyáltalán bármi ahhoz, hogy ne te légy a kiközösített?

 Továbbhaladok. Csókolózó párokat pillantok meg, a padokon ülve. Elgondolkozom, vajon melyek az igazi szerelmek, és melyek csupán a díszek. Látok egy párt, kik nem csókolóznak. Nem is ölelkeznek, csak nézik egymás szemét, mosolyogva, hangtalanul. Szavak nélkül beszélnek. Érintések nélkül éreznek. Tudom, hogy szeretik egymást, pedig nem mutatják ki.

 Az egyik padon nem ketten ülnek, csak egy lány. Az ő kezén is hegek. Sóvárogva néz a párokra, kivétel azokra, akik nem tesznek semmit. A lány nem szerelmes, csak azt hiszi. Látom rajta. Nem kívánja a szerelmet, csak akar maga mellé egy trófeát. Valakit, akivel csókolózhat. Akit ölelhet. Kezén a hegeket sem takarja. Trikót hord, bárki láthatja őket. Szinte homlokára írta: Tessék! Nézzetek rám! Bánatos vagyok!

 Talán, ha újjászületek, valami jobb világba csöppenek, szerető családba, önzetlen emberek közé. Vagy ha nem is születek újjá, legalább nem kell végignéznem a társadalom egyre gyorsabb pusztulását. Ennek nem akarok tagja lenni.