Vízió

Műfaj: Egyperces

 Állt egy helyben. Nézett előre, figyelte, hogyan haladnak az utcán. Elmélyedt gondolataiban, bár valójában talán nem is gondolt semmire, hiszen nem tudott. Nem voltak valódi emlékei, nem voltak igazi barátai. Egyedül volt, egyedül állt most a járdán. Több sietős gyalogos is nekiment, de ő csak később reagált ezekre. Lassan mozgott tekintete utánuk, aztán mikor odaért volna, már rég nem voltak látótávolságban. Csüggedten nézte tovább a semmit. Egy negyvenes éveiben járó hölgy lépkedett el mellette, de különösnek találta, hogy a lány meg sem mozdul. Lélegzik egyáltalán? Megtorpant, és visszapillantott a válla felett. Nem, tényleg nem moccant meg. Megfordult, és próbált kiolvasni valamit a lány tekintetéből. Csak egy idő után sikerült kitisztítani a képet, amelyen halványan csak a zavarodottság éktelenkedett. 

 - Minden rendben? – kérdezte aztán.

 A lány ismét monoton, szinte robotos mozgással emelte az idegen hölgyre tekintetét. Értette a kérdést, de felelni nem volt képes. Csak egy nagy sóhajtás hagyta el alig nyitott ajkait.

 - Érti, amit mondok? – próbálkozott tovább a nő kissé félve.

 A lány órák óta talán most először adott magáról életjelet, ezt is egy kevés habozás után. Mintha nehezére esett volna megformálni és kiejteni ezt az egy szót is…

 - Igen – lehelte alig hallhatóan.

 - Valami baj van? – ismételte meg magát a hölgy, és kezét óvatosan a lány vállára emelte. Csak puhán ugyan, de az érintésre a lányban végigfutott a hideg. Könnyezni kezdett, és levegő után kapkodott. – Elnézést! – vette le róla sebesen a tenyerét, a kitágult pupilla, pedig kezdett szépen visszaszűkülni. A rémület helyét ismét átvette az üresség. – Mi történt?

 - Én… Nem… Nem akartam… Nem… - motyogta a lány, és ismét könnyeivel küzdött.

 - Tessék? Kérem, nem értem…

 - Vér… Sok vér. És… Én nem! - szavai egyre zaklatottabbak voltak. Szinte sírás közeli állapotban nyögte ki, amiket mondott. Ajka meg-megremegett, kezét ökölbe szorította. Oly erősen tette ezt, hogy hosszú körmei sebet ejtettek bőrébe, és lassacskán csillogó, vörös cseppekben hullott ki nyomán a vére.

 Az idegen hölgy, aki leszólította, most zavartan dörzsölte halántékát. Képtelen volt bármit is mondani, hiszen nem értett semmit. De nem is kellett megszólalnia, a lány beszélt helyette. Beszélt, még ha érthetetlenül is ugyan, de próbált mindent megmagyarázni.

 - Cigarettát tartott a kezében – kezdte. Első értelmes mondata volt. – Mint mindig, én adtam a kezébe. Beszélgettünk. Politikáról, vallásról, pénzügyekről… Általános dolgokról. Egyetértettünk mindenben. Tetszett, hogy máshogy gondolkodott, ahogyan én is. Máshogy…

 Ismét szabálytalanná vált lélegzése. Szinte hörgött, ahogy próbálta beszívni az oxigént a száján. (az orra be volt dugulva a sírástól)

 - Nem szeretne leülni? – próbálkozott a nő, aki egy kissé kellemetlenül érezte magát a nem mindennapi szituáció végett.

 A lány csak megrázta a fejét, és kicsit halkabban folytatta.

 - Aztán témát váltott. Letérdelt, és megkérte a kezem. 

 - Gratulálok! – szólt közbe a nő, de a lány csak ismét megrázta a fejét.

 - Tudtam, miért teszi ezt. Belém szeretett! 

 Nem lepte meg az idegent. Szép lány volt a mesélő, hibátlan bőre volt, hosszú, sötétbarna haja, még a testalkatára sem volt panasz. De ahogy mesélt… Kezdte egyre furcsábban érezni magát. Hatalmába kerítette valami megmagyarázhatatlan zavarodottság. A lány pedig folytatta.

 - Nem akartam, hogy ez történjen. Én csak… Beszélgetni szerettem vele. És én… Nem… Én nem… Nem akartam, de… Vér? Érti? Sok vér! Lehetetlenül sok! 

 Megint zokogni kezdett, most hisztérikusan esett össze a járda közepén. Többen néztek utána, mikor elhaladtak mellette, de csak a nő maradt ott, kinek mesélt.

 - Megölte? – nézett rá döbbenten.

 - Nem, én nem! Higgyen nekem! – bőgött, magából kikelve. Kezét, hol imént körme felsértette, most teljesen ellepte a saját vére. Szavai e miatt hihetetlennek tűntek. Pont olyan volt, mint egy gyilkos.

 - Volt ott más ember is? – tudakolta kicsit óvatosabban.

 - Ho-hogy érti? – szipogta.

 - A szobában.

 - Rengetegen voltak! Rengetegen! Mind vérben ázva. Mind! Vér… Rengeteg vér…

 - Ön ölte meg őket?

 - Nem én! Vagyis… Nem… Nem tudom… Istenem! Hagyjon békén! – zokogott, kezeivel hadonászva.

 A hölgy rémülten ugrott fel mellőle. Zavartan megigazította a kabátját, és sebesen eltávozott. „Ez egy őrült. Megbolondult.” – gondolta. Ezzel próbálta magát lenyugtatni, mert ahogy később rájött, nem csak rémület volt a lány szemében. Hanem valami olyan nyomasztó dolog, amiről maga a lány sem tud.

 Ő még ott ült, már nem zokogott. Csak maga elé meredt, és halkan motyogva próbált magához térni. Már amennyire tudott.

 - Vér… Én nem… Nem… Csak… Csak képzelődtem… Képzelődtem…

Elhalkulás

Műfaj: Belső érzelmek

 Csak állok, és figyelem a gyorsan mozgó járműveket. Hallom, ahogy elsuhannak mellettem. Akár a kés suhintása. Mintha szívembe vágna minden egyes hang. Egyedül akarok lenni, így kizárom a külvilágot. Szellő nem érinthet, s tekintet nem láthat. Egyedül vagyok, mégis remegek; testem minden porcikájában végigfut a hideg. Mintha fáznék, s közben a félelem is úrrá lenne rajtam. A belső hideg szellőm csitítja el elmémet. Csupán arra figyelek, hogy semmi se zavarjon meg, ne akarjanak se kevesebbnek, se többnek gondolni annál, mint ami vagyok. Egy üres test, melynek lelke száll. Az érzelmek szinesztéziája kavarog még bennem. Az illatok egybevegyülnek a hangokkal, a hangok pedig a látvánnyal. A zene képként jelenik meg előttem. Egy festett tájkép hullámzó óceánról, sötét erdőről és nagyvárosi életről. Felerősödik a hegedűszó. Nem szeretem eme hangszer hangját, a fejem fájni kezd, a kép előttem pedig olyan, mint megannyi gyilkos evezése felém. Engem akarnak; az áldozatuk vagyok, de nem hátrálok meg, csak tűröm, hogy végül egyre, és egyre közelebb sodorja őket az óceán, ám egy furcsa illat elijeszti őket. Egy gyertya jelenik meg előttem. Lángja olykor-olykor fölsimít a felhőkig, és minthogyha egy emberi alak jelenne meg benne. Én vagyok. Égek az égben. Testem minden porcikája elhagyja a remegést, s a forróságot sem érzem. Könnyed vagyok, mint a hullámok. Akár a lélek, amely bennem nem lel nyugovóra. Lélekké váltam, a gyertya pedig valóban mellettem ég, s nem csak a belső zene okozza. Most szabadon bolyongok a felhők közt. Nem vagyok se kevesebb, se több annál, mint aminek néztek. Most mégis többre tartanak.

Szilveszter éjszaka

Műfaj: Dráma

 Petárdák zaja zengte be az utcákat, hangos emberek sétáltak körbe, alkohollal és dudával a kezükben, egymást átkarolva segítették a másikat minden lépésénél. Szilveszter este volt. Valahol egy csendben megbúvó ház ablakából figyelt ő, s merengett az örömben megfürdetett városon. Tekintete üres, de valahol mégis vágyakozó volt. Mellette egy rég kibontott whiskey-s üveg állt, ám még nem fogyott belőle semmi. Nem mert még belekortyolni, csak néha-néha rá is vetett egy-egy vágyakozó pillantást. Sóhajtott, majd nagyot húzott az italból. Egy pillanatra megszédült, de nem szegte meg így is eléggé rossz hangulatát, inkább csak egy kis reményt töltött a magányosan ücsörgő nőbe. Nő volt, bizony, bár mindenki férfinek gondolná eme elbeszélés alapján. Nem gyakran ivott alkoholt, sőt mi több, a jeles alkalmakat is csupán egy pohár gyerekpezsgővel ünnepelte egyedül a szobájában. Szótlanul meredt maga elé. Már egyáltalán nem foglalkozott az utcáról jövő hangokkal, csupán magába roskadt, és átgondolta jövő évi feladatait. Bűntudat töltötte be szívét, megbánta foglalkozását. Több boldog embernek oltotta ki életét a bukott angyal, ki saját magát most alkohollal kívánta marcangolni. Azt akarta, hogy a maró íz és szagok felemésszék őt, majd eltűnhessen a semmiben a józan eszével karöltve. 

 Újabb villanás jelent meg az égen; elkezdődött a tűzijáték. Éjfélt ütött az óra, az angyal pedig ült, és üveges tekintettel bámult bele immáron üres üvegébe. Határozottan szépnek találta, ahogy megcsillantak rajta a kintről jövő fények.

 - Bizonyára hegyes – hümmögött magában, alig érthetően, hiszen a whiskey kissé megakadályozta abban, hogy normálisan formálja meg ezeket a szavakat.

 Kezével az üveg felé nyúlt, ám véletlenül leverte azt, amely akkor sok apró szilánkká tört a hideg parkettán. Óvatosan letérdelt, és felszedett egy nagyobb, hegyesebb darabot. Nagy nehezen törökülésbe ereszkedett, és nekikezdett vele a csuklójának.

 Kintről a vidám sikolyok és boldogságot árasztó tűzijáték hangzott be a büdös és nyomasztó hangulatú szobácskába, ahol egy magányossá vált angyal éppen öngyilkosságot akar elkövetni. A vér lassan csöpögött a sebek mentén piszkos ruhájára. Fájdalmat nem érzett, ám mégis zokogásban tört ki. Reménytelennek tartotta a küzdelmet, így fel is adta nyomban. Hiszen aki már egyszer meghalt, az nem kaphatja meg újból azt az üres, végtelenül üres és magányos élményt, amely a végső megnyugvást és örök sötétséget biztosítja egy ember életében... 

Egy nap alatt

Műfaj: Drámai

 Az a nap is úgy kezdődött, mint minden átlagos. Reggel felkeltem, megfésültem szőke hajam, felöltöztem, megreggeliztem, és sietve vágtattam be az iskolába, hogy le ne késsem az első órát. Éppen a becsengetés pillanatában léptem át a küszöbön, de természetesen az angoltanárnő már rég bent volt, és elcsendesítette az osztályt. A ,,késői" érkezésem végett, minden szem rám szegeződött.

 - Elnézést - motyogtam, és tétován helyet foglaltam Zsófi mögött, az egyébkén üres padban. (elültettek, mert túl sokat beszéltünk)

 Az óra lassan telt, legalábbis a szokásos menet szerint. Amikor kicsengettek, fejvesztve rohantunk a büfébe, mint minden második óra előtt.

 - Te, Anna! - bökte meg Zsófi a vállam.

 - Hm? - néztem rá, éppen egy falat kakaós csigával bíbelődve.

 - Ott, az aulában! Láttad már valaha azt a gyereket?

 Ösztönösen az említett pont felé tekintettem, és egy fiút pillantottam meg. Magas, átlagos testalkatú, barna, kissé rendezetlen hajú, világító, kék szemű srác. Amolyan ,,álomfiú" fazon.

 - Még nem - jelentettem ki egyszerűen, majd még egyet haraptam a tízóraimba.

 - Ugye milyen helyes? - fordult felém csillogó szemekkel Zsófi.

 - Nem csúnya - bólintottam, és közben láttam barátnőm arcán azt a kábulatot, amit a fiú okozott neki.

 - Remélem a mi osztályunkba kerül! - áradozott Zsófi, én meg nevetve dobtam ki a kakaós csiga zacskóját.

 - Lehet, hogy nem is ide fog járni. Pont nyolcadikban iskolát váltani?

 - Ne legyél már ilyen ünneprontó! Inkább örülj velem! - tette csípőre a kezét Zsófi, és visszabattyogtunk az osztályterembe.

 A második óra elején barátnőm legnagyobb örömére bemutatták az új fiút, kinek Szalai Bence volt a neve. Mivel mellettem volt szabad hely, mellém ültették.

 - Szia! - köszöntem neki halkan, miközben kipakoltam a cuccaim.

 Ő csak egy szimpla biccentéssel fogadta üdvözlésem, amit nem tartottam túl udvariasnak, de beletörődtem. Végtére is; fiú.

 Második óra után következett az udvaros szünet, mikor is Zsófi tekintetét szinte alig tudtam levakarni Bencéről. Ezért a legegyszerűbb figyelemelterelést alkalmaztam:

 - Megszűnt a One Direction.

 Barátnőm ijedten pillantott rám egy pillanatra, de aztán leesett neki, hogy ez csak egy jól bevált trükköm.

 - Nem illik ezzel szórakozni - tette csípőre a kezét, tettetett sértődöttséggel.

 - Amióta megjött az új srác, rám se hederítesz. Mit eszel úgy benne? Nem is ismered - néztem rá kérdőn.

 - Talán ez lehet a szerelem első látásra. Annyira helyes... És szinte az aurájában van az a vonzás, amit mindig érzek, ha a közelében vagyok. Remegni kezdek... Anna! Olyan szerencsés vagy, hogy melléd került!

 Nem tudtam mit felelni. Sosem voltam még szerelmes, így nem értettem hozzá. Ráadásul szerencsésnek sem éreztem magam, pláne hogy a fiú a létezésemről is alig tud. És igazából nem is zavart annyira.

 Így ment ez napokig. Zsófi csodálta Bencét, én meg azt csodáltam, hogy hogy lehet valakit így csodálni. A fiú persze rá sem hederített Zsófira. Inkább én voltam az, akitől egyre többször megkérdezte a leckét, de néha még nézett is. Barátnőm pedig iszonyatosan féltékeny lett e miatt, ezért azt sem mondtam el neki, hogy egyik este milyen jól elbeszélgettünk Bencével facebookon.

 Ültem a kanapén, laptoppal a kezemben, a szokásos híreket böngészve kedvenc zenekaraimról, mikor is jelzett a Messenger. Az üzenet küldője Bence Szalai volt, a szövege meg egy szimpla ,,Szia".

Én: Szia! Egy pill, megkeresem a tankönyvet

Bence: Nem azért írok. Csak unalom van

 Felvont szemöldökkel bámultam a képernyőt, és egy darabig kattogott az agyam, hogy erre mit válaszoljak.

Én: Ok

 Tudtam, hogy nem túl frappáns, de végül arra jutottam, hogy akkor kezdeményezzen ő, ha már így rám írt.

Bence: Mizu?

Én: Megvagyok. Híreket nézegetek. Arra?

Bence: Unalom. Miről? 

Én: Linkin Park

Bence: Az fasza

 Nem tudtam, mennyire gondolja komolyan a dolgot, bár kicsit meglepett a válaszával. Végül is örültem neki.

Én: Szereted?

Bence: Jaja. Mi a kedvenc számod tőlük?

Én: Az összes.:D Amúgy a Final Masquerade

Bence: Jaja. Az új album fasza lett

 Ezek szerint tényleg ismeri. Elismerően néztem az üzenetét, majd kedvet kaptam egy kis zenéhez, ezért be is nyomtam youtube-n az említett új albumukat.

Én: Neked?

Bence: Lost In The Echo, Wastelands 

 Kezdett egyre szimpatikusabb lenni.

Én: Milyen zenekarokat szeretsz még?

Bence: Mindenevő vagyok, de inkább Hip-hop

Én: Értem

Bence: Te?

Én: Én rockot hallgatok, meg metalt :)

Bence: Kemény csaj lehetsz ;)

 Ösztönösen elmosolyodtam. Tetszett, ahogyan közeledett felém, és aranyosnak találtam, hogy érdeklődik irántam.

Én: Ütni tudok, ha kell :D

Bence: Valóban?

Én: Bezony!^^

Bence: Na, majd mutasd be, mit tudsz!

Én: Úgy szétverlek, nem ismersz magadra!:D

Bence: Meglátjuk.;) Most viszont mennem kell. Cs!

Én: Szia!

 Mosolyogva jelentkeztem ki az oldalról, és elalvás előtt is a beszélgetésen járt az eszem.

 Másnap nagyon kellett tartanom a szám, hogy ne meséljek el mindent Zsófinak, aki viszont bánatosan mondta nekem, hogy Bencét egy cseppet sem érdekli. Én azonban - bár még magam is meglepődtem rajta - folyamatosan kerestem tekintetemmel a fiút, s mikor néha találkozott, egymásra mosolyogtunk. Órákon gyakran összenevettünk, de próbáltam tekintettel lenni barátnőmre is, ami viszont nem volt könnyű. Minden egyes alkalommal, mikor Bence rám nézett, ő látványosan feszengni kezdett a féltékenységtől. 

 Egyik nap, aztán véletlenül kikotyogtam a beszélgetést, amin aztán rendesen összevesztünk.

 - Nagyon jól tudod, mennyire odavagyok Bencéért, és hogy bármit megtennék azért, hogy kommunikálhassunk. Te meg nem csinálsz semmit, és már szimpatizál veled! - óbégatott már-már sírás közeli állapotban.

 - Te meg azt tudod nagyon jól, hogy nem akarok vele semmilyen más kapcsolatot, csak barátit! - magyaráztam neki természetes arccal.

 - Ugyan, mindig így kezdődik... - forgatta a szemét, csípőre tett kézzel.

 - Miket beszélsz te? - hőköltem hátra.

 - Fiú és lány között nem létezik barátság.

 - Szóval azt mondod, hogy ahhoz, hogy valamelyik hímnemű egyeddel jóba lehessek, össze kell vele jönnöm? - nevettem el magam kínosan.

 - Így is mondhatjuk - bólintott.

 - Ez milyen ribanc dolog már - jelentettem ki, mire a barátnőm felvont szemöldökkel meredt rám.

 - Te most leribancoztál?

 Tudtam jól, hogy itt kéne lezárni a veszekedést, valami mentegetőzős dumával, de már nagyon ideges voltam Zsófi féltékenységi kitörései miatt, ezért inkább így feleltem:

 - Mi másnak hívhatnék egy olyan embert, aki bárkire képes lenne rámászni, akinek farka van, és ki is néz valahogy. Bár ez inkább a luxus fajtára jellemző - feleltem egyszerűen, és legbelül, talán a harag miatt, de egy fikarcnyi megbánást sem éreztem ez után, Zsófi azonban nem tudott mit válaszolni. Csak zokogva rohant be a lány WC-be, én pedig ott álltam egyedül, és éreztem, hogy a bennem felgyülemlett düh, lassan kiszivárog, és nem marad más helyette, csak az az egyszerű semmiség, amit általánosságban érez az ember. De sajnálatnak, vagy szomorúságnak nyoma sem volt.

 Otthon úgy érkeztem meg, mint bármikor máskor, ám nem mindennapi hangok szűrődtek ki a hálószobából. Nyögések, és kacagások töltötték be a ház egyébként unalmas csendjét. Furdalt a kíváncsiság, fejemben pedig millió gondolat lökdöste egymást, és bár éreztem, hogy nem helyes, benyitottam a titokzatos hangokat rejtő szobába. Anyám feküdt ott, az ágyban meztelenül, mellette pedig egy idegen férfi, szintén kissé hiányos öltözetben. A szívem kihagyott egy ütemet, és nem bírtam megszólalni. A látvány sokkolt. Először csak a szemem lepték el a könnyek, majd a számat a szavak, és kitörtem:

 - Maga mi a faszt csinál anyámmal? Azonnal menjen a picsába, és soha többet nem akarom látni! Anya, te mit képzelsz magadról? Istenem! Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehetted ezt apámmal?! Húzzon már el innen, a kurva életbe!

 És zokogva rohantam be a szobámba, ajtómat kulcsra zárva. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna anyám helyett is, de még a lélegzés is nehezen ment akkor. Villámgyorsan a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam Zsófit, de tudtam, hogy haragban vagyunk, ezért inkább idegesen rávágtam az ágyra. Fel akartam robbanni a dühtől, és a csalódottságtól. Ki akartam törölni az emlékeimet, ahova beleégette magát az a bizonyos kép. 

 Kopogtak az ajtómon, de nem akartam kinyitni. Nem bírtam volna szembenézni azzal a nővel, akit az anyámnak hívott, azok után, amiket a szemem láttára művelt. Úgy éreztem, elvesztem, és senkire sem számíthatok, hát bekapcsoltam a laptopom, és megnyugodva láttam, hogy Bence fent van. Rá is írtam.

Én: Szia!

Bence: Szia

Én: Ráérsz most?

Bence: Igen. Miért?

Én: Tudunk találkozni? Valakivel beszélnem kell, de Zsófival összevesztem

Bence: Persze, semmi gond. A parkban?

Én: Megyek

 És kijelentkeztem. Vállamra kaptam a táskám, kivágtam az ajtót, messziről kikerültem anyát, és a kabátomat megfogva kivágtattam a házból.

 A park nem volt messze. Négy-öt házzal arrébb állt, néhány paddal keresztezve. Nem mondanám nagy helynek, de a célnak tökéletesen megfelelt. Bence már ott várt az egyik padon ülve, én pedig mellé vetettem magam, és belekezdtem:

 - Anya megcsalta apámat - jelentettem ki remegő hanggal.

 - Most? - csodálkozott.

 - Az imént. Éppen előttem - feleltem, könnyeimet nyelve.

 - Basszus! - mondta, és láttam rajta, hogy nagyon meg volt illetődve. Nem tudott mit mondani.

 Én viszont zokogni kezdtem.

 - Érted? A saját anyám! A szemem láttára! Ha megtalálom azt a faszfejt, én biztosan kitekerem a nyakát!

 - Jól van Anna, nyugodj meg! - húzott magához, én meg belefúrtam a fejem a mellkasába, és úgy sírtam tovább. - Minden rendben lesz.

 - Nem! Nem lesz semmi sem rendben! - kiáltottam eltávolodva tőle, és amit ekkor csinált, attól még sírni is elfelejtettem egy pillanatra.

 Bence ugyanis újból magához húzott, ám arcomat most nem a mellkasára fektette, hanem ajkát az enyémre tapasztotta, és egy érzéki csókban forrtunk össze. Nem álltam ellent, és egyszerűen fantasztikus érzés kerített akkor hatalmába. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem azzal a csókkal, amiket még addig sosem tapasztaltam. Talán akkor jöttem rá, milyen is a szerelem... De aztán minden más lett, mikor a pólómban kezdett nyúlkálni. Ijedten hátrahőköltem tőle, ám ő nem hagyta abba, inkább még jobban rám mászott.

 - Mit csinálsz? Hagyd abba! - löktem el nevetve a nyúlkáló kezeket, reménytelenül.

 - Ne haragudj Anna, úgy megkívántalak! - duruzsolta érzékien, és azt sem tudtam, mire gondoljak. Bár anyámat egy pillanatra kiverte a fejemből, de helyette belém költözött egyfajta megmagyarázhatatlan félelem.

 - Hagyj békén, Bence! - kértem, de ő csak még erőszakosabban nyomott le a padra, kezeivel minden porcikámat végigsimítva - Hallod? Engedj már el!

 Kezdtem pánikba esni. Bence egyre több helyen megérintett, és már vette le rólam a pólómat, mikor nem tudtam mást tenni; sikítozni kezdtem. A fiú azonban betapasztotta a szám.

 - Nyughass! Nem foglak bántani! Jó lesz, meglátod!

 Kétségbeesetten ráztam a fejem, ő pedig folytatta a vetkőztetésem. Ekkor már nem csak hanggal adtam a tudomására, hogy én nem kívánom elveszteni a szüzességem. Ütni, és rugdalni kezdtem a fiút, ám ennek hatására csak még erőszakosabban szaggatta le rólam a ruháim. Szemembe könnyek gyülekeztek, szívem olyan gyorsan dobogott, hogy azt hittem menten elájulok. Szerencsémre azonban ez a fajta szenvedés már nem tartott sokáig, ugyanis valaki észrevette, hogy mit művel velem Bence, és letépte rólam a fiút. Fejvesztve menekültem az éjszakának köszönhetően vaksötét utcákon, és futás közben hangos zokogásban törtem ki. Amint hazaértem, kitéptem a fiókot, és egy kicsi, ám éles kést húztam ki belőle.

 - Mire készülsz? Drágám! - szólt utánam anya, de én a haragtól, és a felgyülemlett szomorúságtól rá sem hederítettem. Nem akartam, hogy a drágájának hívjon. Nem akartam semmit, csak elvonulni egyedül, a fürdőszobában, és szépen csendben meghalni.

 Magamra is zártam az ajtót, beszálltam a kádba, és nekiestem a csuklómnak. Vágásaim nyoma szinte megnyugtató látvány volt, ahogyan a körülöttem egy nap alatt széthulló világra gondoltam. Mindig, mikor vérem csepp formájában hullott a hófehér kádba, olyan volt, mintha vele együtt egy kicsiny szomorúság is távozott volna testemből.

 Kint dörömbölések zaja zavart meg egyedül, ezért bekapcsoltam a telefonom zenelejátszóját, amire csupán kedvenc zenekarom zenéit állítottam. Nem akartam hallani anyám most csak idegesítő, és bennem mélységes haragot ébresztő hangját. Nyugalomra vágytam, hogy legalább a halálom olyan legyen, amely bármi jót is ígér nekem ezen a napon. SMS-ek hada érkezett akkor, ezért lenémítottam, és egyes egyedül a zenére koncentrálva okoztam magamnak megnyugtató testi fájdalmat.

 - But in the end, it doesn't even matter... - énekeltem zokogva, egy újabb vágás közben.

 Vérem lassan teljesen vörössé festette a kádat, én meg éreztem, hogy nem sokára teljesen elgyengülök. Az utolsó szám amit hallottam, az a The Requiem volt, és anyukám kétségbeesett zokogása, amíg óvatosan kiemelt a kádból, és kivitt a fürdőből. De azt már nem tudom hova, mert akkor elnyelt az a régóta várt édes, megnyugtató, és nyugalmat árasztó sötétség, amelyet egyszerűen csak halálnak neveznek...

A rajztábla

 Műfaj: Egyéb

- Rajzolj egy virágot! - ajánlottam fel heccből Kírának, aki vállat vonva teljesítette a kérésemet.

 - Nagyon szép! És most egy szívet!

 Kíra lerajzolta a szép, szabályos szívet is, én pedig mosolyogva bólintottam.

 - Most rajzold le a kutyádat!

 Amint ez a kép is elkészült, én a szivaccsal letöröltem, és elvettem húgomtól a krétát.

 - Akkor most én rajzolok neked valamit...

 Egy hatalmas erdő vette körül, a virágokkal borított rétet. Mindenhol hatalmas lombú fák ékeskedtek, én pedig a rét közepén ültem. Nem értettem, hogyan kerültem oda, ezért nagyon megrémültem. Valahogy ki akartam jutni onnan. Felálltam hát, és elindultam az erdő egyik része felé. Szélcsend honolt a fák sűrűjében, és csupán a lombok között beszűrődő fény biztosított számomra látóteret. Féltem, elveszve éreztem magam, de mégis szépnek találtam a nyugalmat árasztó erdőt, amely csak állatok és növények lakhelyét biztosította. Egy feketerigó repült el hirtelen felettem, én pedig úgy döntöttem, hogy követem, hátha ki tud vinni egy városba, vagy egy faluba. És valóban elvezetett oda, ahol komor arcú emberek jártak fel és alá, a megtépázott utcákon. Sehol egy mosoly, egy nevetés, szinte szürkeséget árasztott magából a város, színnek nyoma sem volt. A lakosok is minthogyha egy temetésen lennének, fekete ruhákban sétáltak, egymásra nem is figyelve. Megborzongtam a látványtól. Mintha taszított volna magától a depresszív utca. Már-már fájdalmat kezdtem érezni. Nem bírtam tovább. Szélsebesen megfordultam az erdő nyugalmas csendjébe, és visszaszaladtam a legmélyére, még ha legbelül tudtam is, hogy nemsokára ebből is csak egy megtépázott utca lesz...

 Kíra tágra nyílt szemekkel bámulta a rajzomat, amin immár csak a szürke és egyszerű házak szerepeltek. Ő is megborzongott a látványtól, hát fogta a szivacsot, és mint aki menekül, végighúzta a táblán. Ám a rajzom nem tűnt el. Ő még háromszor megismételte a mozdulatot, de el sem halványodott. Rémülten ledobta a szivacsot, és hangtalanul kirohant. Ránéztem a rajzomra, amin most nem a város, hanem a lerombolt erdő, éktelenkedett. Sóhajtottam, és én is elhagytam a szobát, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, amit alkottunk.

Álarcosbál

Műfaj: Fantasy

 Masíroznak a szürke utcákon, színes álarcokkal fedett arccal, hátra sem tekintve. Hisz' mit nézzenek meg ezek az emberek? Láttak már oly sok maszkot, nap, mint nap, felesleges volna újabbakat megcsodálni. Hollófekete öltözékük szinte söpri a levelekkel borított járdát, ahogy végigszáguldanak rajta. A nők hosszú szoknyában, a férfiak köpennyel díszítve. Csak az álarcok színei különböznek, ezzel díszítve a kopár világukat. Nem törődnek embertársaikkal. Ugyan miért tennék? Hisz' mindenki csak egy a sok közül. Ám mégis azt játsszák, hogy színek viselésével mások lehetnek. De ezek a színek mostanra már teljesen elvesztették a jelentőségüket. Megfakultak. Bár díszesek ezek a maszkok, úgy tekint a másikéra mindenki, mintha szürke lenne. Próbálkoznak kitűnni. Mindenki, de nehéz úgy, ha immáron nem csak az arcukat, de az érzelmeiket is elfedték az álarcok. Mert megkoptak már azok, amik belül vannak. Érdekbarátságok, és-házasságok szövődtek az évek során, melynek felei képesek akár ölni is, ha magukról van szó. Ó, micsoda mészárlások vannak ebben a világban! Néha vértócsában áznak az egykoron még pompás maszkokat viselő emberek, és csupán azért, mert díszesebb volt, mint másé. Bűnhődik e a gyilkos? Kit érdekel, ha nem ő volt az áldozat? Csupán élje túl mindenki, ezt a végeláthatatlan, hiúságból fakadó dulakodást.

 Ma is mindenki úgy megy, mint eddig, betartva azt a szigorú két métert a másiktól, amely szabályt maguk állítottak fel. Be sincs írva a nagy könyvbe, mégis mindenki így közlekedik, egymástól távol. Csak egy valaki lökdösődik, sűrűn elnézést kérve minden mogorva járókelőtől, akihez véletlenül nekicsapódik rohanás közben. Az ő álarca a legegyszerűbb, csupán a piros árnyalataival világosodik lefelé, egészen a fehérig. Maszkján a szája mosolyra húzódva, szemei kerekre vágva. Köpenye csak úgy repül Ethan után, ahogy átszeli a nyirkos utcákat, egészen a szinte üres temetőig. Csak néhány bomladozó sírkő áll a kertben, hol gondozásra senkinek sincs ideje. Azaz... Dehogy nincs! De mégis kit foglalkoztatna egy átkozott temető?

 A fű néhol csomókban áll, s ott is legalább a férfi térdéig érnek, ám máshol a kopár föld éktelenkedik a sírkertben. A kövek nagy részét már benőtte a moha és a zuzmó. Csupán egy áll tisztán, színesen, amely szinte kivirít a sok megtépázott között. Ide rohan most Ethan sebesen, maszkja alá lopva benyúlva, letörölve az izzadságcseppeket. Kezeit ez után imához készen összeilleszti, és óvatosan letérdelve a földre, - nem törődve a sárral - elmormol egy imát. A monológ végén elrejtett szemét könnyek lepik el, és imája átokba fordul át, mit most nem Istenhez, hanem a néphez küld idegesen.

 - Ti öntelt gyilkosok! - kezdi fennhangon, és bár tudja, hogy senki sem hallja, amit mond, haraggal megtelve folytatja - Nem foglalkoztok azzal, hogy van még itt ember, aki csupán szeretetre vágyik? Akinek az is fontos, az már nem érdemel életet? Csak ti, ti díszes pofájú gyilkosok! Szakadjon le az a maszk rólatok, az arcotokkal együtt! Lássuk, kinek a legcsillogóbb a vére! - itt már könnyek között, de folytatja - Elegem van ebből az átkozott álarcosbálból, ezekből a képmutató senkikből, akik azt hiszik, érnek valamit. Befejeztem!

 Ezzel letépi álarcát, s a fűbe hajítja. Hosszú, világosbarna haja, szinte hálásan bomlik ki a maszk alól, kék szemei oda nem illően csillognak a napfényben. Szájáról a mű mosoly lehervad, s résnyire nyílt ajkai veszik át a helyét, miken keresztül egy ideges sóhajt ereszt el. Tudja jól, mi lesz ez után. Bűnhődnie kell. Először egy íratlan szabályt szegett meg, (átlépte a két méter távolságot embertársai között) most pedig egy nagyon is szigorút. Elhajította a maszkját, ezzel felhívva magára a figyelmet. A figyelmet, amiért mindenki ölni tudna a szó szoros értelmében. A figyelmet, amit csupán pénz által képesek megszerezni. A figyelmet, melyet csak egy különleges álarc nyújthat. Ki leveszi, annak már csak vére nyújthatja azt a drága, értékessé vált figyelmet.

 Ethan sóhajt, és emelt fővel távozik a megtépázott sírkertből. Nem megy közel senkihez, nem néz rá másokra. Csak őt bámulják nagy bőszen, de a határozott léptei miatt senki nem mer rátámadni. Úgy viselkedik, mint mindenki más, színes maszk nélkül vonulva, és mégis olyan, mintha az egyszínű falon egy más árnyalatú minta ékeskedne. Őrült irigység költözik a mellette elhaladók szívébe. Ők is akarnak ennyire kitűnni, ilyen mások lenni. De nem mernek. Félnek, hogy akkor mindenki ellenük fordulna. A szabály, az szabály. Inkább próbálnak úgy viselkedni, mint ha fel sem tűnne nekik az a bizonyos maszk nélküli férfi.

 Ahogy határozott léptekkel halad előre, minduntalan csak arra tud gondolni, hogy jól cselekedett, bármi történjék is. Elege van a képmutatásból, abból az egyszerű divatból, melyet mindenki csak ,,Különleges Színek Felvonulásának" hív. Ha arcul köpik, ha bántják miatta, azért, mert ő most igazán más, legalább megmutathatta a világnak, hogy ő nem fél kimutatni valódi énjét.

 Az útja egy egyszerű kocsmába vezet. Hiába próbálja leplezni, kissé feszeng a sok ittas vendég között, kik láthatóan mind őt bámulják. Ám Ethan csak egyenesen a pulthoz lépked, egy pillanatra sem körbetekintve. Mikor kocsmáros megfordul, meglepetésében elejti a kezében tartott poharat, s a hangos csörömpöléssel még inkább Ethanre vonja a már így is erős figyelmet.

 - Egy korsó csapolt sört kérek - jelenti ki természetesen a férfi, nem törődve az őt bámuló tömeggel.

 A kocsmáros bólint, és remegve tölt Ethannek az alkoholból. Ő bólintva megköszöni, majd a pultra hajítva az apró pénzt, helyet foglal az egyik üres asztalnál. Rákönyököl, kezére hajtja fejét, és ujjával körbesimítja a korsó karimáját. A mozdulat után nagyot kortyol sörébe, majd elégedetten megtörli száját. Tekintete ösztönösen egy nőn állapodik meg, ki arcát az itallap mögé bujtatva ül, és csak abban a pillanatban pillant fel, mikor megérzi, hogy Ethan őt nézi. Mindketten lesütik szemüket, ám a látvány egyikkőjüket sem hagyja nyugodni. Hiszen a nő is álarc nélkül van! Ethan óvatos mosolyra húzza a száját, és odahuppan az idegen elé.

 - Szia! - emeli el óvatosan az étlapot a nő arca elöl, ám ő erőszakosan visszahúzza.

 - Mit akarsz? - suttogja idegesen.

 - Szeretnélek megismerni - kezdi - Ethan Delson vagyok! - nyújtja a kezét a nőnek, aki tétován lerakja az itallapot, és elfogadja a kézfogást.

 - Talinda Roberts - mondja határozottan.

 Ethannek tetszik Talinda kissé mély hangja. Egészen izgatónak találja. De amit a leginkább vonzónak talál a lányban, az a fedetlen arca.

 - Nem kell félned - nyugtatja - Ha nem rejtőzöl el, nem bántanak.

 - Márpedig én most is úgy látom, hogy egész' sokan figyelnek - jelenti ki a nő, és lopva megtörli izzadt tenyerét hosszú, fekete szoknyájában.

 - Ne törődj velük! - bíztatja Ethan, végigsimítva Talinda vékony karján - Miért vetted le az álarcot?

 - Mert elegem volt - sóhajt Talinda, és végre, nagy nehezen Ethan szemébe ássa tekintetét. - Szeretném végre magamat adni. Te?

 - Én is - biccent Ethan, és feláll.

 Talinda kissé megijed a hirtelen mozdulattól, de a férfi mit sem törődve vele fordul most a nép felé, és hangosan elkiáltja magát:

 - Mit bámultok? Nem láttatok még fehér embert?

 Erre a kérdésére ösztönösen mindenki elkapja tekintetét, Ethan pedig egy pimasz vigyorral az arcán, visszaül Talinda elé. A nő meghökkenve néz rá, arcát vörösben fürdetve.

 - Nyugodj meg! Ha erősnek mutatod magad, azt hiszik erős vagy! Látod, itt a látszat a fontos! - mondja bátorítóan, Talinda pedig bólint. - Gyere velem!

 Nem kell kétszer mondania. A nő szinte egy varázsütésre felpattan, és határozott léptekkel vonul Ethan után, olyan közel húzódva hozzá, hogy szinte egybeolvadnak, ahogyan végigmasíroznak az álarcos emberekkel felszerelt városon. Továbbra is rájuk ragadva minden tekintet, de egyikőjük sem zavartatja magát. Csupán lenéző pillantásokat küldenek olykor-olykor a járókelőkre, kik ekkor elszégyellve magukat, lesütik a szemüket.

 Végül egy tó előtt állnak meg, hol most csend, és béke honol. Talinda leereszkedik a partra, és belelógatja lábát a hideg vízbe. Nem érdekli az sem, hogy nedves lesz a szoknyája. Ő a maszk levételével úgy érezi most, hogy egy kalitkát hagyott maga után, mi nélkül most szabadon él, s bármit csinálhat. Mosolyog. Már rég érezte magát ennyire felszabadultnak, ilyen boldognak. Most Ethan karolja át a vállát, mibe egyszerűen beleborzong. Sosem érzett még ilyet. Aztán ami most történik, abban végképp nem volt még része. A férfi ugyanis egy csókkal pecsételi meg szabadságukat, amely Talindát egyszeriben akkora boldogsággal, és élettel tölti fel, hogy még csak a megbánás puszta gondolata sem motoszkál fejében, amiért levette azt az átkozott maszkot. Ám ez a pillanat hamar megszakad, ugyanis hangos kiáltások, és futások miatt reccsenő ágak szakítják el őket egymástól. Mögöttük ugyanis hat álarcos jelenik meg, kezükben késeket szorongatva. Talinda rémülten keresi Ethan tekintetét, de ekkor már hiába. A férfit hárman lenyomják a földre, és erős ütésekkel büntetik, amiért megszegte a legfontosabb szabályt. Most Talindával is ugyanezt teszik. Nem számítanak kétségbeesett sikításai; bűnhődnie kell. Ethan csendesen tűr minden rúgást és vágást a teste bármely pontján, ám a nő, bármennyire is próbálja, nem tudja visszatartani könnyeit.

 Aztán végül - bár szenvedések árán - elengedik őket, és elégedetten mennek vissza a szürke utcákra. Ethan és Talinda pihegve, megtépázva és saját vérükben ázva fekszenek egymás mellett. Mozdulni képtelenek, hiszen akkor olyan éles fájdalom nyilallna testükbe, amilyet még sosem éreztek. 

 - Azt mondtad, nem bántanak - nyögi ki a nő, könnyeit nyelve.

 - Hazudtam - sóhajt Ethan - Tudod, Talinda... - kezdi, majd mély levegőt vesz - Csak akkor vagy biztonságban, ha olyan vagy, mint bárki más...

 - És akkor ez miért volt jó?

 - Mert megmutathattad, milyen vagy valójában. Vagy ez nem jó?

 Talinda képtelen már válaszolni. Már sírni sem képes többé. Csak pihegve néz maga elé, és egy utolsó lélegzetével lelkét is kileheli száján. Ám ez a lélek megkönnyebbültebben menekül el, mint bárki másé. Hiszen a maszkot örökké maga mögött hagyhatja.

 Ethannek is az utolsó könnycseppje gurul most le arcán, és ő is nyugodtan hajtja fejét örök álomra, hol ekkor már fájdalommentesen adhatja önmagát.

Díj

 Szóval először is, köszönöm szépen a díjat, ennek a blognak a kedves írójának: http://kitorottceruzahegyek.blogspot.hu/ Igazán hálás vagyok érte!c:

A feladat az, hogy írjunk magunkról tizenegy érdekességet, (ez nehéz lesz, nem vagyok én olyan izgalmas személyiség) válaszoljunk tizenegy kérdésre, és küldjük tovább tizenegy embernek, ami még nehezebb lesz, ugyanis annyit nem is olvasok.:D

11 érdekesség rólam...

1. Nagyon szeretek embereket ölelgetni. Oké, ez így most elég betegesen hangozhat, de igen...:D Nem tudom, ez afféle szeretethiány lehet, de akkor is így van.c:

2. Minden nap meghallgatok valamilyen számot, és ha most jól gondolom, akkor minden nap meghallgatok legalább egy Linkin Parkot.

3. A kocsiban csak screamelős zenékre tudok elaludni. Nem kell félni tőlem, nyugalom!c:

4. Kilenc évesen kezdtem el írni, és azóta folyamatosan.

5. Valamiért azt hiszem, hogy nekem mindig igazam van. Ennek következtében rendkívül makacs vagyok.

6. Előszeretettel írok, olvasok horrorokat, kaszabolós történeteket, de nézni a világért sem mernék egyet sem.

7. Nem félek a haláltól, de sokáig szeretnék élni.

8. Iszonyú türelmetlen vagyok az emberekkel szemben, közben tudom, hogy hozzám is kell, nem is kevés...:,D

9. Van egy plüssöm, ami három éves korom óta megvan, és már kiesett mindkét szeme is.c: (én még mindig vele alszom, de psszt)

10. Sokan azt mondják, hogy érettebb a gondolkodásom, mint az átlagnak, de közben iszonyú gyerekes is vagyok.

11. Oda vagyok a mesékért, és az animekért!c:

Válaszaim...

  °Mitől érzed magad különbnek?

 - Attól, hogy bár sokan elítélhetnek miatta, de én szinte erőszakosan ragaszkodom hozzá, hogy ne hasonlítsak senkire. Meg szerintem a stílusom, gondolkodásom is nagyban eltér az átlagtól.

  °Könyvek terén mi a kedvenc műfajod?

 - Nincs kedvenc műfajom. Mindent szívesen olvasok, bár a krimi nem igazán az én világom... Egyszer próbáltam írni egyet, de az olyan unalmas lett, hogy inkább feladtam.:D

 °Vedd a kezedbe,a legközelebbi újságot/prospektust/könyvet, nyisd ki a 13. oldalon, és olvasd el az utolsó mondatot, majd pötyögd be ide.

 - Meg téged is. /A kiválasztott/ XD

  °Mi a kedvenc színed?

 - A fekete!owo Régen volt a lila is, de ah... Már annyira nem szeretem.:/

  °Milyen ízű tea a kedvenced?

 - A narancsos!*o*

  ° Mitől lett utoljára deja vu érzésed?

 - Már nem emlékszem... Nem nagyon szokott deja vu-m lenni. Egy évben, ha egyszer van.

  ° Szerinted létezik olyan, hogy átlagos?

 - Igen, létezik. Bár attól függ, hogy mivel kapcsolatban nézzük... Öltözködésben létezik, viselkedésben is, esetleg a gondolkodása az, ami mindenkinek eltér. Meg talán az ízlés.. (nem, nem a zenei ízlésre célzok, abból is van átlagos)

  ° Kedvenc film/könyv karakter? Miért?

 - Fú... Jó kérdés... Talán Yagami Light. Akkora változáson ment át, ahogyan a hatalom egyszeriben a kezébe került... Tökéletes görbe tükröt mutat nekünk.

  ° Melyik magyar szót használod a legtöbbször?

 - Tudtad...

  ° Mi a kedvenc magyar szavad?

 - Nincs ilyen.

  ° Csatolj egy képet a következő szóhoz: melankólia

Az én kérdéseim...

~ Mióta írsz, és miért írsz?

~ Mi a legnagyobb álmod? (ha van)

~ Játszol valamilyen hangszeren? Ha igen, min/miken?

~ Idézz a kedvenc számodból, vagy egy olyan számból, ami szerinted sok igazságot sugall!

~ Milyen műfajban, milyen témában szeretsz leginkább írni?

~ Mi az a szó, amit a legtöbbször mondanak rád, és mi az, amit te gondolsz magadról?

~ Mi volt a legjobb napod, életedben? Mi történt?

~ És mi történt a legrosszabbon?

~ Melyik kultúra iránt vonzódsz a leginkább? Miért?

~ Hiszel a szellemekben, vagy egyéb misztikus dolgokban?

~ Csatolj egy képet a következő szóhoz: A senki otthona

Akiknek küldöm... (nem, ez már biztos nem lesz 11)

Üzenem...

Unus Mactabilis Votum

Nyu Szi blogja (elnézést a címet nem tudom megnézni, mert most csak meghívott felhasználók számára láthatóXD)